Liebster Award

Egy nagyon kedves olvasómtól kaptam e díjat. A másik úgymond "komolyabb" blogommal már egyszer jelöltek, de azt hiszem ha ilyen elismerést kap az ember az mindig csodálatosan jó érzés. Köszönöm ezt Szandinak (blog) amellett, hogy végtelenül hálás vagyok amiért türelemmel várja az új részeket és mindig kedves hozzászólásaival ösztönöz arra, hogy ne adjam fel és megírjam az új fejezeteket még ha nem is könnyű jelenleg az írás. :)

KÖSZÖNÖM SZÉPEN  

Szabályok:

1. Ismertesd a szabályokat!

2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki

3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!

4. Tegyél fel 10 kérdést!

5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!

A válaszaim Szandi kérdéseire:

1.       1. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb, miért?

 Igazából mindegyik írásomat szeretem mert mindegyik egy kicsit rólam is szól, de talán amelyik a legközelebb áll a szívemhez az a "Carousel of my childhood" című történetem. Talán azért mert nem a szerelemről szól, hanem valami sokkal mélyebb kötődésről.

2. Mi nyújt számodra inspirációt?

Minden esetben az élet és a saját érzelmeim, gondolataim, illetve a hozzájuk kapcsolódó zeneszámok. Talán a legtalálóbb név rájuk: Soundtracks of my life :)

3. Ha ihlethiányod van, mit teszel, hogy visszatérjen?

Egyszerűen csak hagyom hogy a gondolataim illetve egy kedvelt zene magával ragadjon. De ehhez nyugalomra van szükségem, ami mostanában kevésszer adatik meg. 

4. Gondoltál már valaha arra, hogy abbahagyd az írást? Ha igen, miért?

Nem, soha nem gondoltam rá. Mindig tele vagyok ötletekkel, inkább időhiány ami akadályoz, de az csak átmeneti. Az írás számomra önkifejezés, amióta elkezdtem nem gondoltam rá soha, hogy abbahagyom.

5. Hogy állsz a kötelezőkkel?

Mindig is tipikus "jó tanuló" voltam, emellett nagy könyvmoly is, talán ezért van, hogy mindegyik kötelezőt becsülettel végigolvastam. Volt amelyiket szenvedve és volt, amelyiket élvezettel, többször is. ^^

6. Mi volt az első könyv, amit önszántadból vettél a kezedbe?

Ez első... anyukám egyik gyerekkori, úgynevezett "csíkos" tiniregénye volt a címe "Rénszarvasok pásztora". Imádtam minden sorát.

7. Van valami fóbiád? Ha igen mi?

A legnagyobb félelmem hogy bennégek valahol ahonnan nem tudok menekülni, vagy megfulladok. De nem nevezném fóbiának, mert az irreális félelem valami irányába. Ez inkább csak természetes félelem valamitől amit fájdalmasnak gondol az ember.

8. Inkább kutyás vagy macskás vagy?

Nem tudom... mindkettő és igazából egyik sem. Gyerekkoromban kutyák, macskák és egyéb állatok között nőttem fel, alapvetően állatbarát vagyok.

9. Mi egy napod legjobb pontja?

Amikor egy hosszú, munkával és tanulással teli nap után végre hazaérek. Ahogy átlépem a küszöböt, úgy érzem kint marad a stressz ami folyamatosan zakatol bennem.

10. Van kedvenc (zene)számod?

A kedvencem? Hát... nálam általában inkább aktuális kedvencről lehet beszélni, az most jelenleg a BTS-től a "Spring day" című dal, egyébként pedig Jung Daehyun és Bang Yongguk-tól a "Remember"-t bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között meg tudom hallgatni :)

Nos, végére értem a kérdéseknek és itt jönne az a rész, ahol én jelölök és én kérdezek. Ám ezt már megtettem első alkalommal és azóta sem találtam más írókat akiket jelölni tudnék tiszta szívből. Őket és a kérdéseimet is itt találjátok meg. 

Még egyszer köszönöm neked Szandi ezt a díjat, és minden mást is, remélem tetszenek majd a válaszaim és kicsit talán meg is ismertél általuk ^^ 

#56

Kedves naplózók, még mielőtt belefognék az új részbe, van számotokra egy szomorú bejelentésem. Az iskola, a munka, de leginkább az egyetemi utolsó éves kötelezettségeim (szakdolgozat, záróvizsga stb.) miatt befagyasztom a blogot a szakdolgozatom leadási határidejéig (ápr. 21). Ez azt jelenti, hogy addig nem fogok új részeket megosztani, azonban ez NEM jelenti, hogy nem fogok írni. Ezalatt az idő alatt úgy tervezem, hogy írom folyamatosan az összes részt amikor tudom és ha a dolgozatom leadása után lesz végre egy kis időm megszerkeszteni a szövegeket, akkor több részt teszek majd fel egymás után, remélhetőleg a boldog THE END-ig :)

Megértéseteket és elnézéseteket kérem, tudom, hogy két hónap sok idő, de bizonytalanság helyett úgy érzem így igazságosabb veletek szemben, akik hétről hétre várjátok az új részeket.

Mindenkinek szép tavaszt és egyebeket, áprilisban újra találkozunk

Üdv.: Leah

Liz POV

   Féltem a pillanattól amikor Lea elhagyja a dormot, ám legnagyobb meglepetésemre a fiúk hangulata teljesen átragadt rám is, így nem érintett annyira érzékenyen nővérem hiánya. Álmaimban sem gondoltam volna hogy ilyen jól és sikerrel fog zárulni a "nagy terv" és az, hogy hosszú idő után ismét ott alhattam a szinte már második otthonomnak érzett dormban, egyenesen a főnyeremény volt. Haladt előre az este és a hangulat nem ívelt lefelé, sőt egészen emelkedett lett - ez részben betudható néhány doboz ízletes sörnek amivel leöblítettük a vacsoránkat a közös szabadprogram alatt.

- Na jó, nekem elegem van a társasból, játszunk valami mást! - ugrott fel Chunji miután a sokadik körben veszítette el a monopoly-t.

- De Hyung! A következő körben én lehettem volna vállalkozó... ez nem igazság, már mindenki volt - nyafogott Ricky picit túljátszva a problémát.

- olyan gyerekes ez a játék, találjunk ki valami mást...

- Én inkább a sorozatos veszteségeidnek tulajdonítanám ezt a hirtelen felindulást Chunji... - L.Joe kijelentésére mindenki szúrósan nézett a lelkes szónokolóra, de végül beadtuk a derekunk neki.

- Rendben nagyszájú, akkor halljuk milyen ötlettel tudsz szolgálni - mondtam kis fenntartással a hangomban.

- Bizalom játék! Itt az ideje, hogy teszteljük a bandát.

- Nos, azt hiszem ebben az esetben annak van itt az ideje, hogy felkeressem régen látott, pihe-puha ágyam.

- Ugyan Liz, csak nem gyáva vagy? Vagy inkább nem bízol magadban?

- Sokkal inkább benned nem bízom te szájhős, pláne ennyi sör után.

- Még azt sem tudod mit akarok játszani.

- Bármit is forgatsz abban a hidrogén szőke, jól fodrászolt fejedben, egészen biztos vagyok benne, hogy  nekem nem fog tetszeni.

- Nem ismersz te engem - mondta olyan pimasz mosollyal, ami a büszkeségembe gázolt és szinte párbajra hívott.

- Hohó, csillapodjatok ez csak játék, nem csatatér - állt közénk Changjo feltartott kezekkel, de akkor már késő volt és tudtam, hogy ezt a csatát a gigolo nyerte.

- Na jól van, beállok.

   Utólag kissé kijózanodva és még egyszer átgondolva a helyzetem már tisztán hülyeségnek látszott az egész bizalmaskodósdi. De akkor már késő volt. Rájöttem, hogy Chunji és a többiek a saját tervem fordítottak ellenem és perceken belül Niellel találtam párban magam a tipikus "hanyatt vágom magam és a másik vagy elkap vagy nem" bizalomjátékban. Chunji választotta L.Joet, Ricky és Changjo pedig egyébként is elválaszthatatlanok voltak, így kizárásos alapon Niel jutott rám. Nagyon reménykedtem abban, hogy esetleg befut még C.A.P, ami be is következett ám az ő segítségéről is gyorsan le kellett mondanom.

- Hyung, gyere te is játszani velünk! - lelkendezett Ricky, ám a leader a szokásos komolyságával gyorsan lehűtötte.

- Nem, köszönöm. Inkább innen röhögnék rajtatok.

- De így nem tudjuk, hogy bízol-e bennünk - próbálkozott még az ötletgazda ám Minsoo megtörhetetlen maradt.

- Ó, ehhez nem kell játék, én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem bízom bennetek.

- De Hyung! - jött kórusban a válasz, ám ő akkor már ezer wattos mosollyal huppant le egy közeli fotelbe, élvezni a soron következő műsort.

   Szóval nem úsztam meg, egymás után néztem végig ahogyan a fiúk ide-oda dobálják egymást, volt akinek sikerült elkapnia a másikat, volt akinek nem és az egyre harsányabb nevetgélés közepette én csak pislogtam hol Nielre, hol valamilyen menekülő út után kutatva, ám esélyem se volt, Changjo idő előtt leleplezte semmittevésünk.

- Hajrá Liz, engedd el magad kicsit, Hyung tutira elkap majd - kacsintott, mire mindketten elpirultunk. De a fiatal énekes nem hagyta annyiban, elindult felém - Nem baj, majd segítek lendülni ha félsz - ahogy közeledett felém én akaratlanul is hátráltam, ám egy sörös doboz a lábamba akadt, nagy zörgéssel borult fel, ezzel elvonva a figyelmem és keresztbe tett lábaim többé már nem tudták megtartani az egyensúlyom. Rongybabaként billentem el, miközben tehetetlenül, csukott szemmel vártam a becsapódást valamibe, ám az váratott magára. Karok tartottak meg, majd segítettek vissza függőleges testhelyzetbe. A hátam mögé pillantva Niel rég látott, mosolygós arcát pillanthattam meg. A többiekből kitört a harsány örvendés, ugráltak és koccintottak a jól sikerült - nyilvánvaló- összeesküvés örömére.

   Míg magamhoz nem tértem, úgy álltunk ott összeölelkezve néhány pillanatig de furcsa módon egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet, leszámítva a minket figyelő szemeket. Mintha a szívem tudta volna, hogy én Nielhez tartozom, kissé izgatottan kezdett el mellkasomban kalapálni, én pedig élveztem ezt az enyhe izgatottságot ami felvillanyozott. Majd véget vetettem a bensőséges pillanatnak és számomra is meglepő módon, de teljes higgadtsággal és méltóságom megőrizve tudtam közölni a fiúkkal, hogy számomra ennyi épp elég volt a bizalomból és egyéb játékokból, majd azzal a lendülettel felslisszoltam a szobámba. Elmenőben még hallottam, ahogyan fojtott hangon beszélgetnek rólam.

- Hyung nem kellene utána menned? - kérdezte Changjo olyan tapintattal amilyennel csak lehetett.

- Ez az, elrontod itt az egész napos munkánkat!

- Észrevételeim szerint te magad voltál ennek az okozója Lee Chanhee, úgyhogy a helyedben most nem hőbörögnék - csitította el a vitát C.A.P, vagy legalábbis gondolom, mert ha volt még erre valakinek válasza azt már az ajtóm mögül nem hallhattam.

    Odabent minden pont olyan rendben fogadott mint legelső alkalommal, csupán egy kis por jelezte a könyvespolcomon, hogy egy ideje nem jártunk erre. A hirtelen támadt csendességben nem is agyon tudtam mit kezdeni magammal, ami nálam igazán ritka volt, ezért odasétáltam a zenelejátszóhoz és halkan elindítottam egy kedvelt lejátszási listámat, hátha az megtöri a csendet. Ám jobban belegondolva nem a csend volt amitől furcsán éreztem magam, hanem a Niel és köztem lezajlott apró jelenet. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobban hiányzik mint gondoltam és ölelése ezúttal felszínre hozta azokat az érzéseket is amiket mesterien elrejtettem még magam elől is.

   Végül úgy döntöttem, hogy ezúttal sem elemezgetem őket túlságosan, csupán hagyom őket lebegni, magam körül derengeni. Ehhez egy könyv tökéletes időtöltésnek tűnt, ezért levettem egy nem túl komoly de nem is túl nyálas darabot a korábban porosnak titulált polcról és kényelmesen eldőltem vele az ágyon. Nem számoltam a  perceket, a történet oldalai egyszerűen egy másik dimenzióba röpítettek, de emlékeim szerint egy párszor már olvasási pozíciót váltottam, mikor egy halk kopogás zökkentett ki csendes tevékenységemből. Egyetlen pillantásra sem méltattam a nyílászárót, csupán kiszóltam a másik oldalán levőnek, hogy "szabad", miközben lapoztam egyet a könyvben.

- Zavarok? - szállt felém a hang, amitől azonnal jelentőségét vesztette az olvasás és úgy egyébként bármilyen tevékenység.

- Niel? Mi a... ö... nem dehogy zavarsz, csak olvasgattam - ez az Liz, csak így tovább, égesd még magad nyugodtan - Gyere beljebb - nyögtem ki végre normális hangon, nem dadogva a szavakat.

- Köszi, azt talán jó lesz ha nem akarjuk hogy az egész banda kihallgassa miről beszélünk. - mondta kacarászva, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

- Ha őszinték akarunk lenni, még ez sem teljes életbiztosítás, elképzelhető, hogy éppen most tapadnak füleikkel és poharakkal vagy egyéb segédeszközökkel a fához, hogy kihallgathassanak minket.

- Erre nem gondoltam, de igazad lehet - kedvesen összenevettünk és egy pillanatra mintha visszatért volna közénk az a kellemes, fesztelen hangulat ami az elején is megvolt. Várakozás teljesen pillantottam rá jelezve, hogy türelmesen várom a mondandóját.

- Nos én... nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de arra gondoltam, hogy... mit szólnál hozzá ha...

- El kell rabolnom valakit? - kérdeztem faarccal, hátha ezzel átlendítem ugyanazon a zavaron amin az előbb én is keresztülestem.

- Hogy mi? Dehogy!

- Akkor talán menekülnöm kell?

- Nem! Te miről beszélsz? - a jelek szerint sikerült teljesen összezavarnom szegényt.

- Ha nem ilyesmiről van szó, akkor csak nem lehet nehéz elmondani - mosolyogtam olyan biztatóan, amennyire csak tudtam.

- Nos, igen... igazad van. Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem valahova? - most rajtam volt a sor a meglepődésben. Egy pillanatig nem is tudtam megszólalni.

- Én megértem ha nem szeretnél, csupán...

- Nem, nem... szó sincs róla, hogy nem akarok elmenni, épp ellenkezőleg csak... úgy érzem ezt a lépést nekem kellett volna megtennem feléd - ez volt az a most vagy soha pillanat, ezért hagytam, hogy őszinteségem utat törjön magának. Úgy tűnt Niel is meglepődött a hirtelen vallomáson, mert egy percre talán a lélegzete is elakadt a szavaival együtt. Csak néztük egymást, Daniel csillogó tekintetében viszontláttam saját kétségeimet és azokkal együtt a vágyakozást is. Pár másodpercig úgy tűt ajkaink önkéntelenül is közelítenek egymáshoz. Azt hiszem vágytam a csókjára, azt hiszem ő is éppúgy vágyott az enyémre. Mégis szinte ugyanabban a pillanatban húzódtunk vissza a biztonságos távolságba. Végül válaszul csak egy kedves mosolyt kaptam.

- Nem kergettél el egy seprűvel, úgyhogy mondjuk közös megállapodásnak.

- Mondjuk - suttogtam részben fülig érő szám, félig pedig elfojtott érzelmeim miatt.

- Holnap megbeszéljük mikor menjünk. Jó éjt Liz - mondta még Daniel,majd némi habozás után kisétált a szobámból engem magamra hagyva kitörő örömömmel, amit egy puha párnába fojtottam apró sikolyok formájában. Ha ezt egy filmben szereplő kamasztól látom, biztosan megvető fejcsóválással jutalmaznám a jelenetet, ám egészen más ha az ember átéli.

   Bármennyire is szerettem volna azonnal a randinkat, alkalmazkodnunk kellett a munkahelyi teendőinkhez így a hétvégéig volt időm, hogy rágódjak az érzelmeimen. Végig azon agyaltam hogyan is lenne jó, mit mondjak, mit tegyek és legfőképp megpróbáltam megfejteni a legnagyobb rejtélyt - rá akartam jönni, hogy mi is jár Niel fejében és vajon mit vár ettől az egésztől. Lea már egyenesen a falra mászott tőlem.

- Ugyan már, minek ezen ennyit agyalni? Teljesen nyilvánvaló, hogy odavagytok egymásért.

- Azért ezt nem tudhatod még te sem. Nem vagy mindenható.

- Ez így van, de nem is kell mindentudónak lennem mert épp elég, ha benneteket jól ismerlek. Márpedig ez egészen biztos.

- De mégis mi van, ha csak bosszút akar állni? Vagy ha...

- Ó, Liz hagyd a drámát kérlek.

- Mondja ezt a legnagyobb drámakirálynő - megvető pillantással jutalmaztam drága nővérem mire értetlen pillantásokat kaptam.

- Nem értem miről beszélsz. Nekem nem kenyerem a melodráma.

- Igen. Persze. A Jonginnal való kapcsolatod csupa kacagás és rózsaszín felhő az utóbbi időben igaz?

- Hát ami azt illeti... - mondatát már nem tudta befejezni mert az emlegetett szamár kinyitotta a bejárati ajtót és egyenesen a konyhába szambázott, ahol mi üldögéltünk. A hirtelen beállt csend az idol figyelmét sem kerülte el.

- Megzavartam valamit?

- Nem, csupán épp rólad beszéltünk.

- Na, de Liz! - Lea szemrehányó tekintete semmi jót nem ígért, ám azonnal megenyhült amint Jonginra nézett - Ne haragudj. Nem zavartál meg semmit, csak Liz csípős hangulatban van ma.

- Csak ma? Azt hittem ez általános nála.

- Vigyázz Jongin, még nem döntöttem el, hogy kedvellek-e vagy sem - próbáltam olyan fenyegető lenni, amennyire csak tudtam, ám Jongint már nem verhettem át.

- Ne erőlködj Liz, már rég tudom, hogy nem utálsz.

- Az nem jelenti, hogy kedvellek.

- Ó, dehogynem - kacsintott és tudtam, hogy ezt a csatát már nem nyerhetem meg, ezért inkább szorosan összezártam a szám. Időközben én kiszorultam a nővérem és Jongin látóteréből. Úgy tűnt csupán hétköznapi dolgokról beszélnek, mégis ahogyan egymásra néztek az elárult mindent a kettejük kapcsolatáról. Kai figyelmessége és Lea látható lazasága a fiú jelenlétében sejteni engedte, hogy végre túljutottak kapcsolatuk viharán. Csak vigyorogva néztem őket amíg Kai el nem tűnt a szobák egyikében.

- Ez meg mi volt? - kérdeztem mintha nem vettem volna észre semmit.

- Mi lett volna? Csak beszélgettünk.

- Ugyan már Lea, a vak is látja, hogy egymásba vagytok esve. Kibékültetek végre?

- Fogalmazzunk úgy, hogy túlleptünk a sérelmeinken - olyan sokat sejtető vigyor ült a szája szélén, hogy bele sem gondoltam mi történhetett közöttük. De nagyon örültem a boldogságuknak, bár nekem is ilyen egyszerű lenne az életem.

- Ne is gondolkodj rajta tovább Liz. Az arcodra van írva mi jár a fejedben, de emlékeztetnélek, hogy nekünk sem volt könnyű. Hidd el, minden rendbe jön Niellel. Csak tanulj meg őszinte lenni és értsd meg az ő érzéseit is. Mert - a te szavaiddal élve - a vak is látja, hogy egymásba vagytok esve.

- Jól van te randiguru, állítsd le a bölcsességáradatot. Csak egy kis lelki támaszra volt szükségem, na mármost megkaptam, úgyhogy megyek is. A rádióban nem szeretik ha kések.  

   Ostoba tinilány módjára számoltam a napokat vissza a hétből, vesztemre ezzel nemhogy gyorsabbnak, de egyre lassabbnak tűnt az idő múlása. Százszor elterveztem mit veszek fel, hogyan fogok kinézni, mit fogok mondani, de végül csak azt értem el vele, hogy egyre idegesebb lettem és egyre nagyobb bolondnak éreztem magam. 

    Mire eljött a szombat már kisebb roncsnak éreztem magam agyilag és valójában már csak túl akartam lenni az egészen, lélekben felkészültem a legnagyobb csalódásra és edzettem a lelkem, hogyan tartsam magam, ha végül Niel csak azért hívott el, hogy megmondja nem akar már tőlem semmit és zárjuk le végleg kettőnk kapcsolatát. Még a reggeli égbolton úszó szürke esőfelhők sem akartak segíteni a hangulatomon, így a délelőtt a csendes, szemerkélő nyári eső hangjaival összhangban telt. Ám úgy tűnt az égiek mégiscsak kedvelnek minket az idollal, mert az eső elállt és kellemes meleget árasztó nap bújt elő a szürkeségből, ami elkezdte a délelőtti eső nyomait felszárítani, ezáltal frissé és zamatossá varázsolva a levegőt. Az időjáráshoz illően egy feszes halásznadrágot és egy fehér csipkés spagettipántos felsőt öltöttem csak magamra egy topánkával a lábamon, így a finom szellő kellemesen simogathatta bőröm és egyúttal magával sodorta addigi kellemetlen hangulatom is.

   Úgy beszéltük meg, hogy a feltűnés elkerülése végett a várostól egy félreesőbb helyen találkozunk a Han folyó partján. Mikor leszálltam a külvárosi buszról egy kevés séta várt még rám, de ez egyáltalán nem zavart, így legalább volt egy kis időm felkészülni a találkozásra. Ahogy kiértem a nem túl sűrűn álló fák közül, a parti út szélén megpillantottam a két bicikli mellett üldögélő Danielt. Háttal volt nekem, így zavartalanul figyelhettem ahogyan lefelé tekintve egy fűszálat babrál a kezében, azt apró darabokra tépdesve és egyenként a folyóba dobva őket. Nagy sóhajjal kerültem mellé, mire riadtan kapta fel a fejét.

- Liz! Nem is hallottam, hogy jön valaki.

- Hát, mit mondhatnék, mestere vagyok a lopakodásnak - vontam meg vállamat, mire kétkedő pillantást kaptam válaszul.

- Te?

- Már amennyire egy elefánt a porcelánboltban képes lopakodni - mindketten elnevettük magunkat, jól tudván, hogy a mozgáskoordinációmmal van némi probléma.

- Nos, arra gondoltam, talán tekereghetnénk ezen a turista úton egy kicsit biciklivel, ha van kedved hozzá.

- Hát, a terep-biciklizéshez talán mást kellett volna felvennem, de egy laza túrához még épp megfelelek.

- Tökéletes vagy - mondta halkan Niel és ismét közénk telepedett az a furcsán meghitt pillanat, amikor úgy éreztem igazán szeretjük egymást, csupán újra meg kell találnunk az másikhoz vezető utat. Merengésünkből biciklicsengők hangja ragadt ki, az elhaladó turisták tekintete elől Niel baseball sapkáját kicsit védekezőn a szemébe húzva, nem túl feltűnően  elfordult majd miután tovagurultak az idegenek, nekem is odatolta az egyik kétkerekűt.

   Nyeregbe pattanva a mozgás és a visszaállt béke öröme együtt keringett a végtagjaimban áramló vérrel ezzel felbátorítva. Sorra haladtunk el a sok zöldellő fa és bokor mellett, ahogy kanyargott az út a folyó újra és újra felbukkant mellettünk, néha száguldó madarakkal és egy-egy felszínre ugró hallal szépítve a látványt. Út közben eltűntek a viták alatt épült falak kettőnk közül és vidáman felszabadultan beszélgettünk, nevettünk együtt. Néha versenyre keltem Niellel, ám egy idő után be kellett látnom, hogy esélyem sincs a győzelemre, mégis élveztem minden fullasztó pillanatát a száguldásunknak.

   Utunk végét egy nagyobb tisztás jelentette tűzrakó hellyel és kis padokkal felszerelve, ami előrevetítette az esténk további programját is. Daniel a hátizsákjából ízlésesen becsomagolt ételes dobozokat kezdett előszedni, majd elment egy kis fát gyűjteni. Nem tudván mit kezdeni magammal lesétáltam a vízpartra némi kavicsot és egyéb elhagyott kincset keresgélni. A természet szépsége és csendes muzsikája elűzte aggodalmaimat és segített, hogy tisztázzam az érzéseimet. Merengésemből Niel hangja ragadott ki.

- Mit csinálsz?

-Semmi különöset. Csak kavicsokat gyűjtöttem - bizonyítékként elé tartottam a szépen lecsiszolódott darabokat a tenyeremben.

- Hm... nagyon szépek de nekem inkább mély merengésnek tűnt messziről. Valami baj van?

- Dehogy. Ennél nagyobb rendben már nem is lehetnének a dolgok - mosolyogtam vissza ahogyan csak tőlem telt erre csak egy bólintást kaptam jutalmul.

- Hát jó, akkor gyere és lássunk neki a vacsorának. Már ég a tűz.

- Nahát tűz is van? Igazi?

- Milyen más tüzet ismersz? - visszaérve megláttam a kellemesen lobogó tűz lángjait és hirtelen nosztalgikus érzés lett úrrá rajtam.

- Ezt te gyújtottad?

- Nem, idehívtam egy tűzcsiholó szakembert, aki eljött és meggyújtotta helyettem.

- Tűzcsiholó szakember? Olyan is van? - úgy tettem mintha nem éreztem volna az iróniát a szavaiban, de csak egy óriási sóhaj volt a válasz.

- Inkább együnk.

  A vacsora alatt kissé mintha visszaállt volna közénk a kínos csend, de az idő előrehaladtával, ahogyan a nap elkezdett leereszkedni és félhomályba vont minket a tűzzel, egyre inkább megeredt mindkettőnk nyelve. Ugyanúgy beszélgettünk mindenféle témáról, együtt nevettünk Niel nem túl jó viccein és közben egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Mikor már a desszertnek való pillecukrot tartottuk a lángokba, vállammal egészen az énekeshez simultam.

- Liz...

- Hm?

- Szeretnék bocsánatot kérni...

- Ugyan miért?

- Hogy olyan gyerekesen viselkedtem.

-  Azt hiszem én is tartozom egy bocsánatkéréssel neked.

- De te nem is...

- De igen Niel, én is épp annyira gyerekes voltam, mint te. Csak nem akartam bevallani magamnak - már nem foglalkoztam a pillecukrommal, helyette a mellettem ülő fiú szemeit kutattam félénken, hátha olvashatok a gondolataiban. Márpedig Daniel szemei mindent elárultak. Elárulták mennyire szeret engem.

- Ígérem megbízom benned és többé nem leszek féltékeny.

- Én pedig ígérem, hogy nem fogok hisztizni mint egy éretlen hatéves - erre a gondolatra mindketten elnevettük magunkat.

- Akkor minden a régi? - kérdezte még mindig mosolyogva, én pedig a vállára hajtottam a fejem mielőtt válaszoltam volna:

- Nem... minden sokkal jobb mint régen volt.

   Nem tudom meddig sütögettük nagy lázzal az édességet, de mikor már mindkettőnk ragadt a cukortól és olvadt csokifoltok díszelegtek az ujjainkon, lementem a folyóhoz leöblíteni a játékos finomság nyomait magamról. Időközben teljesen leszállt az éj, a sötétség finoman ereszkedett a tájra és borította be azt a maga csillagos csendességével. Azonban ez a nyugalom nem tartott sokáig mert hirtelen a hátam mögül éles fények hasították ketté a szinte feketés kékséget és a folyó fodrain ezernyi szikrára hullottak szét.

   Felugrottam és meglepetésemre Nielt láttam a folyóparton, tűzijátékkal a kezében, mely színesen, jellegzetes robbanással ívelt újra és újra az égbe. Azonnal lényegtelenné vált a tisztaságom és nevetve rohantam vissza a táborhelyünkre. Ott mindkét kezembe kaphattam egy-egy szerkezetet és óvatosan meggyújtva élvezhettem is a varázslatos látványt. Fel-le szaladtam a parton az égő, hatalmas csillagszóróra hasonlító rudakkal melyek a szivárvány minden színében pompáztak. Ám szertelenségemnek meglett az eredménye és önmagamhoz hűen sikerült megégetni a kezem. Szisszenve dobtam a földre a tűzijátékot és futottam a parthoz, tenyeremet a hűsítő vízbe merítve.

- Liz mi történt? - szaladt oda hozzám Niel aggódóan.

- Csak hozom a formámat. Nem nagy ügy, csak megégettem magam kicsit. Mindjárt elmúlik.

- Mindjárt jövök - azzal elsétált mellőlem. Kissé meglepődtem, de amikor kivettem a kezem a vízből, hogy utána menjek azonnal lüktetni kezdett a megégett bőr így inkább a folyó hűs vizét választottam Niel helyett. De nem kellett sokáig várnom.

- Liz, gyere bekötjük a kezed.

- Ezt meg honnan szerezted? - pislogtam meglepetten az elsősegély-dobozra.

- Nos, mivel veled készültem biciklizni így a balesetek esélyének száma jelentősen megnövekedett.

- Nahát, egy jós veszett el benned - a szarkazmus sütött a hangomból, de valójában jól esett a törődése.

- Ennek semmi köze a jósokhoz. Hozzád viszont annál inkább - válaszolta somolyogva, mit sem törődve kissé túljátszott sértődésemmel.

- Nahát, ha ezt a gondoskodást Lea látná, már feleségül adott volna hozzád. Ha nem vigyázol még a végén a nyakadba varrnak.

- Ahhoz kellene az én beleegyezésem is nem?

- Szóval így állunk - húztam fel szemöldököm fenyegetően ám láthatóan Niel továbbra is jól szórakozott.

- Hogyan is? - ez a kérdés mintha már nem lett volna olyan komolytalan, habár még mindig mosolygott láttam szemében a kérdést.

   Mivel sosem voltam a szavak embere így inkább abban a pillanatban is a tetteket választottam. Lábujjra emelkedve nyomtam ajkam az övéhez, finoman de azért határozottan. Egy pár pillanatig feszülten vártam. Körülöttünk még durrogtak a földbe leszúrt petárdák, a kezem is sajgott még egy kicsit, de én csak vártam az énekes válaszára. Az pedig néhány idegőrlő pillanat után megérkezett. Ajkai végre megmozdultak és viszonozták félénk csókom. Finoman kóstolgattuk a másikat, csókunknak ismerős íze volt mégis újként hatott és furcsán izgatott lettem, mintha az elsőt kaptam volna. Partnerem kezei körém fonódtak, enyém pedig a nyakát ölelték körbe. Egyre inkább ellazultunk egymás karjában és abban a pillanatban éreztem, hogy minden visszatért a maga kerékvágásába.

#55

Lea POV

   Nehezen boldogultam mankóimmal a tömegközlekedésen, de végtére is az az egy előnye volt a nyomorultságomnak, hogy mindenki végtelenül elnéző és segítőkész egy félig béna emberrel. Miután már viszonylagos biztonságban tudhattam magam a szárazföld stabil talaján, araszolva indultam a jól ismert, ám régen látott ajtó felé. Nem időztem csengetéssel és egyéb udvariaskodással, csupán beengedtem magam, ám nagy öröm helyett néma csend fogadott. Kissé óvatosan léptem be, hallgatózva próbálván kitalálni mi is folyik a dormban, ám a hangokból ítélve Liz terve nem egészen úgy haladt, mint ahogyan azt tervezte. Milyen meglepő...

- Mit keresel itt Hyung? - hallatszott Niel nem túl barátságos hangja.

   Nem volt túl sok időm reagálni, így gyakorlatilag megtettem ami legelőször az eszembe jutott, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Feltűnően újra kinyitottam és becsaptam az ajtót, majd fennhangon kezdtem el beszélni, mintha mit sem tudnék a bent zajló eseményekről.

- Hahó! Ki rendelt egy kis extra házi kimcsit? Elkelne idekint a segítség egy szegény, félig nyomorék nőnek! - miközben zörögtem a zacskóval a kezemben és igazgattam a mankóimat egy pillanatra ténylegesen elvesztettem az egyensúlyom, a mankók beleadtak a küszöbbe, így mindenféle színészkedés nélkül vágódtam el a padlón, hatalmasat nyekkenve. Ügyes belépőmnek köszönhetően egyből ijedt fejek jelentek meg a konyhaajtóban és L.Joe készségesen rohant segítségemre, kilépve a feltehetően kínos helyzetéből.

- Mégis mi a fenét csinálsz itt egyedül?

- Nah szép, hosszú hetek óta most járok itt először és ez a fogadtatás.

- Hát a belépőd sem volt éppen mindennapi.

- Igaz, igaz de így hatásos volt.

- Ezzel nem tudok vitatkozni.

- Velem nem is lehet. - mondtam neki vigyorogva, mire nagy sóhajjal jelezte vereségét, ám szája sarkában mosoly bujkált - Changjo, lennél olyan kedves és segítenél nekünk? - a két fiúra támaszkodva bebotorkáltam a nagy terv helyszínére, ahol a többiek lelkendezve fogadtak.

- Noona jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Ricky, én a helyedben megkérdezném a padlót is, hogy egyben van-e még.

- De Hyung!

- Köszönöm Chunji, te is nagyon hiányoztál nekem. - rosszalló pillantásaimra a szólított fülig vigyorral somfordált a székem mögé és szorongatott meg két karja közé zárva.

- Ugyan Noona, hiszen túléltél egy autóbalesetet, mi bajod lenne egy ilyen apró eséstől? Tudsz te magadra vigyázni.

- Ezzel tudnék vitatkozni - szúrta közbe Liz, aki egy pillanatra sem hagyta abba a sürgést-forgást - Tudod, hogy szeretlek. - mondta szenvtelen vigyorral az arcán rám tekintve.

- Igen, igen. Fogjuk rá... De most mindenki térjen vissza ahhoz amit csinált, meg adjatok gyorsan nekem is valamit, hogy ne érezzem magam teljesen feleslegesnek.

- Hát pedig jelen állapotodban nem sok hasznod vesszük.

- Na de Liz! - Niel most először szólalt meg a nagy vita közepette, ám gyorsan le is halkította a hangját - Nem illik így beszélni a nővéreddel. Noona mit szólnál ehhez? Én úgyis lassan haladok vele.

   Felém nyújtotta kését, ám Liz gyorsan reagált és megakadályozta a kifelé somfordáló Byunghunt is. Felkapta a nagy tál rizst és a rapper kezébe nyomta, majd pedig úgy ahogy volt, Niel felé kezdte el taszigálni.

- Nagyszerű ötlet, akkor ti ketten mehettek megmosni a rizst, abban csak nem csináltok kárt. Sajnos én most nem hagyhatom itt a húst, a többieknek pedig megvan a maguk dolga, Lea pedig szemmel láthatóan mozgáskorlátozott.

- Nem szükséges, meg tudom egyedül csinálni. - próbálta menteni a helyzetet L.Joe de legnagyobb meglepetésünkre Niel vetett véget a vitának.

- Hagyd Hyung, ha ketten csináljuk hamarabb végzünk. - mondta, majd csendesen elvette az üres tálat és elindult kifelé, L.Joeval a háta mögött. Mindenki megszeppenten nézett utánuk, hiába voltak a fiúk is beavatva a "nagy tervbe",  ez a fordulat váratlanul ért minket.

- Liz biztos, hogy ez jó ötlet volt? Én szeretnék még enni abból a rizsből... - jegyezte meg halkan Ricky.

- No igen, örüljünk ha a ház egyben marad amíg ezek ketten egy légtérben tartózkodnak. - fűzte hozzá Chunji.

- Ugyan fiúk, ha Niel kezdeményezett biztosan nem lehet már olyan rossz a helyzet. Igaz?

- Noona, te nem láttad az előbb hogyan bámult Niel hyung L.Joe hyungra, késsel a kezében. Ha nem jössz talán azzal kergeti el.

- Drága Changjo, hát épp ezért vagyok én itt.

- Miért is?

- Villámhárítónak. - válaszolta meg a kérdést helyettem Liz, mire egyhangú, elnyújtott "aha" hagyta el a fiúk száját.

   Jól esett végre felszabadultan időzni a társaságukban, viccelődni, beszélgetni velük, úgy mint a balesetem előtt. Azóta mindig eszembe jut mennyire hálás lehetek azért, mert ők itt vannak nekem. De egy idő után sokkal jobban érdekelt mi zajlik Niel és L.Joe között, ugyanis gyanúsan nagy volt a csend. Észrevétlenül igyekeztem kiosonni, hátha fülvégre kaphatok néhány információt, ami talán még Liznek is hasznára válhat ha végig kitart merész ötlete mellett. Ám a fiúk túl szemfülesnek bizonyultak.

- Noona mész valahova?

- Csak oda ahová egy király is gyalog jár. Egy perc és jövök.  – elég körülményesen ugyan, de szép halkan somfordáltam a kiskonyha közelébe, ahol a két fiú síri csöndben állt egymás mellett és felváltva mosták a rizst, egyik tálból a másikba öntve. Csodálkozva néztem őket, azt vártam, hogy minimum egymást öntik nyakon a vízzel, de nem ez történt. Már épp indultam volna vissza, amikor L.Joe törte meg a vélhetően kínos csendet kettejük között.

- Niel én… Lizzel kapcsolatban…

- Nem akarok róla beszélni Hyung… csak gyorsan fejezzük be ezt.

- De hát miért velem…

- Nyilvánvaló, hogy Liz mit akart ezzel a közös főzéssel. Az ő kedvéért csináltam, nem azért mert ki akarok veled békülni.  Készen vagyunk ugye? – mozgolódást hallottam, ezért hátrébb botorkáltam, mintha épp akkor sétálnék ki a konyhából, így elkaphattam Nielt a visszavezető úton. Vidáman mosolyogtam rá, mintha mi sem történt volna, ám csak egy szomorkás mosolyt kaptam válaszul, majd eltűnt a hátam mögött. Többé nem törődve az álcával a kiskonyha felé vettem az irányt. Odabent ahogyan sejtettem, Byunghun lógatta az orrát.

- Ne emészd magad túlságosan, majd megbékél – mondtam vigasztalóan.

- Te tudtál erről az egészről?

- Természetesen. Ki más lett volna, aki elsimítja a kellemetlen pillanatokat? – kacsintottam biztatóan ezzel próbálván picit jobb kedvre deríteni.

- Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én csak megkedveltem Lizt…

- Tudom. Hidd el, előbb utóbb minden megoldódik, csak hagyj egy kis időt mindkettő… akarom mondani mindhármótoknak. Liz kedvéért tegyetek még egy kicsit úgy, mintha nem lenne egyértelmű mire megy ki a mai nap.

   Barátságosan meglapogattam a hátát, összeszedtem a mankóimat és nem túl kecsesen elindultam vissza a nagy történelmi esemény helyszínére, abban a reményben, hogy még egyben találom a konyha berendezését. Meglepetésemre finom illatok szálltak a levegőben, kezdtem úgy érezni talán nem is olyan reménytelen vállalkozás ez a közös program.

   Haladt előre a délután és meglepő békesség tért vissza a dormba, a szokásos ugratásokkal és jó hangulattal, talán Daniel és a rapper kapcsolata volt csupán egy pár fokkal hűvösebb mint a megszokott. Még C.A.P is megtisztelte szerény társaságunk pár hozzáértő megjegyzéssel miután visszatért a szokásos munkaköréről. Liz megnyugodott, én pedig feladat nélkül maradtam, mivel nem volt már szükség semmiféle elektromosság elhárítására.

- Nos, mivel semmi nem robbant fel és mindenki jól lakott, azt hiszem az én feladatom itt véget ért mára.

- De én még nem akarok hazamenni. – pillantott fel Liz a társasjátékból.

- Nem mondtam, hogy neked haza kell jönnöd. Tudtommal itt is van egy rendelkezésedre álló ágy.

-Hát persze! Alhat nálam. – csapta Liz vállára a kezét Chunji.

- Hűtsd le magad Gigolo.

- Aucs. Ez fájt a büszkeségemnek.

- Így jár az, aki túl magas labdát dob fel. – hangzott a csípős válasz húgom szájából.

- Rátok bízom a szobabeosztást. További szép estét. – intettem mindenkinek.

- Azért hívj majd fel ha hazaértél! – kiabálta utánam Changjo, ám Chanhee ezúttal sem tudta magában tartani a megjegyzését.

- Csak hogy tudjuk egyben van-e még a város! – halk csattanás hallatszott.

- Aú! Hyung!

- Arra semmi szükség, mert én viszem haza. – és a hanggal együtt érkezett Minsoo is, útra készen.

   Kacsintott, majd szép csendben kisétáltunk a lakásból. A kocsiban már kissé furcsább volt a hangulatom, talán mert régen voltunk már így kettesben, nem tudtam hogyan kezelhetném a helyzetet. Rám nem jellemző módon pörgött az agyam milyen témáról beszélhetnék, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a legokosabbnak azt tartottam, ha továbbra is megtartom magamnak a bugyuta témáim.

- Mi ez a nagy szótlanság? Nem vall rád – mintha kitalálta volna a gondolataim, furcsán néztem A mellettem ülő leaderre.

- Netalán gondolatolvasó vagy?

- Hogy mi? Nem… csupán a tényekre kérdeztem rá.

- Ha valami tény, nem szokás rákérdezni.

- Ott a pont, én kérek elnézést – kuncogott jóízűen, ami bennem is feloldotta a gátakat.

- Nos, ebben az esetben megbocsátok.

- Igazán nagylelkű tőled.

- Tudom, én már csak ilyen rendes ember vagyok.

- Egyébként… köszönöm a mai napot. Sokat oldódtak a fiúk együtt, az utóbbi időben úgy éreztem eltávolodtak egymástól.

- Igazán nincs mit. De talán még jobb lenne, ha te is hazamennél. Talán könnyebben meg lehetne oldani a félreértéseket. Mi csak a kezdőlökést adtuk meg Lizzel.

- Szóval most ki akarsz lakoltatni? – kérdezte incselkedve, de tudtam, hogy érti mit akarok mondani.

- Persze. Mióta is táborozol a lakásomban? – vettem fel akaratlanul is a tréfa fonalát.

- Szóval élősködöm.

- Én ezt nem mondtam.

- De gondoltad…

- Mégis csak gondolatolvasó vagy! – válaszoltam úgy, mintha épp tetten érném valamin, de ekkor már egyikünk sem tudta megállni a nevetést.

   Észre sem vettem és az autó lekanyarodott a kis utcámba, leparkolva kis lakásom kapuja előtt. Hálásan integettem a távolodó C.A.P után és örültem, hogy végre tehettünk valamit értük. Ám amikor a nyitott ajtón beléptem az előszobába, tudatosult bennem, hogy Minsoo nélkül kettesben kell lennem Jonginnal. Hirtelen zavaromban csak álltam egy helyben és hallgatóztam, hátha el tudom kerülni a vele való találkozást. (♫)
   Miközben minden lehetséges menekülőutat számba vettem, odabentről halk motyogásra lettem figyelmes, így megpróbáltam hang nélkül beljebb surranni, hátha megleshetem mivel is foglalatoskodik odabent önkéntesen beköltözött lakótársam.

   Azonban olyat láttam, amit nem tudtam megállni mosolygás nélkül. A nappalimban a kis dohányzóasztal a sarokba volt eltolva, a szőnyeg közepén pedig Kai ült egy halom cukorka és egy rögtönzöttnek tűnő lap felett, amin társasjátékra emlékeztető négyzetek voltak rajzolva. Jongin kő-papír-ollót játszott a két kezével és a bábukat aszerint mozgatta előre melyik keze nyert, majd a hamarabb célba érő bábuval megegyező színű cukorkával jutalmazta meg önmagát.*

   Néztem őt ahogyan kócos hajjal, álmos szemekkel számlálgatta a lépéseket az ujjain, néha még mérgelődött is, ha egymás után többször nyert az egyik keze és már nem tudtam kuncogásomat elfojtani. Hangomra felkapva fejét felpattant és odasietett hozzám.

- Máris itthon vagy? Nem hallottam, hogy bejöttél…

- Azt láttam.

- Az… izé… én nem…

- Te nem micsoda?

- Nem az amire gondolsz… én csak…

- Tényleg? Azt gondolom, hogy aranyos voltál. Ha nem az, akkor mi más? – tőlem szokatlan kedvességgel és irónia nélkül beszéltem vele, ami engem is meglepett, ugyanis az utóbbi időben legtöbbször azzal próbáltam fenntartani a biztonságosnak vélt távolságot kettőnk között, ám ez egyre nehezebb volt úgy, hogy Jongin szinte állandóan a közelemben volt.

- Én nem is.. Mi? Aranyos voltam? – kérdezte miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Tudod mit? Kedvem lenne beszállni a játékba. Lehet? – kérdeztem, majd mikor megkaptam beleegyező bólintását, a konyhába botorkáltam és előkerestem néhány rejtett soju-s üveget a szekrényből.

- Mégis mire készülsz?

- Mi lenne, ha felnőttek módjára játszanánk?

- Mi?

- Csak fogd meg ezeket és hozd be őket a szobába kérlek. – adtam ki az utasítást, majd visszatértem Jongin előbbi törzshelyére és helyet foglaltam a földön. Ő készségesen követett.

- Mit tervezel Lea? – kérdezte látható gyanakvással az arcán.

- Ugyan mit terveznék? Természetesen játszani akarok. Benne vagy?

- De minek a soju?

- Nem egyértelmű? Azt játsszuk amit te az előbb. Viszont a vesztes minden körben iszik egy pohár soju-t. Mit szólsz hozzá?

- Áll az alku. – mondta rövid fontolgatás után, és elszántan leült velem szemben a szőnyegre.

   A játék sokkal izgalmasabb volt mint amilyenre számítottam, de mégis azt élveztem a legjobban az egészben, hogy Jongin épp úgy volt mellettem és épp úgy nevettünk együtt mint régen. Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, mindig egy újabb centimétert araszolva a másik felé, mígnem a sokadik körnél már szinte összeért a vállunk. Az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban kezdtek leomlani a falak kettőnk között, és ezt mindketten jól éreztük.

- Hah! Én nyertem! – örvendeztem tapsikolva, miközben kitöltöttem a sokadik pohár sojut, amit Jonginnak kellett meginnia.

   Ő engedelmesen, nem kis fintorral itta ki az általam átnyújtott italt, végül rám nézett. Kialakult egymásra-bámulós pillanatunk kísértetiesen hasonlított a filmekben hirtelen beálló hangulatváltásra, amikor a két főszereplőnek nagyon érzelmes jelenete következik. Kissé féltem mit fog tenni az idol, mégis – talán kissé az alkoholból merített – bátorsággal néztem enyhén homályosan csillogó szemeibe.

- Nem akarok többé veszíteni Lea – szólalt meg végül.

- Ne légy gyerekes, ez csak egy játék… - nem tudtam végigmondani amit akartam, mert Jongin megelőzött. Hirtelen az arcomhoz hajolt és finom, rövid de annál hatásosabb csókot nyomott ajkaimra.

- Még mindig úgy gondolod, hogy csak játék az egész? Mert számomra már rég nem az, és nem akarlak többé elveszíteni. – kijelentése hirtelen ért el hozzám, szívemet heves dobogásra késztetve.

    Nem tudtam mit mondhatnék vagy tehetnék. Megannyi gondolat kelt útra fejemben, szavak jöttek és mentek ajkaimon, mégse tudtam egyet sem kimondani közülük. Ám nem is volt szükség rá, hogy megtegyem. Ezúttal Jongin jött hozzám és megértette velem, hogy nem vár választ. Mert a válasz ott volt a szemeimben, ott bizsergett az ujjam végén, melyek az ő simogató kezeit szorították arcomon.

   Egyre közelebb és közelebb került hozzám, én pedig egyre jobban vártam a pillanatot amikor végre elér. Lehunytam a szemem, hátha akkor gyorsabban elrepül az idő és a távolság kettőnk között, és már nem éreztem mást csupán bőröm cirógató simogatását, ajkainak puhaságát. Csókjának keserédes íze volt az sojutól és talán az érzéseinktől, melyek kavarogva fűszerezték meg a pillanatot. Lelkem felszabadult, szinte villámcsapásként száguldott végig rajtam minden érintése, mintha minden apró ideg tízszeres erővel közvetítené nekem az érzést, amiket tőle kaptam és a csók édes rezzenéseit, amelyre olyannyira vágytam a külön töltött idő alatt.

Akkor már tudtam, hogy én sem akarom többé elveszíteni őt.

*

*

*

#54

Liz POV

   Lea még mindig a földön hevert, én pedig kétségbeesetten rohantam hozzá, amint a forgalom megállt a baleset körül. Az emberek mutogattak, fotóztak, valaki mögöttem épp a mentőket hívta. Én tehetetlennek éreztem magam, összeroskadtam nővérem ernyedt teste mellett, de annyira elborzasztott a látvány, hogy a bámuláson kívül képtelen voltam bármire. Majd ahogy kezdtem a valóságra ébredni, kezem finoman az övé felé indult, végül pedig összekulcsoltam ujjaim az ő vértől ragacsos végtagjával. Tudtam, hogy nem szabad megmozdítanom, de szorítottam a kezét, mintha attól magához térne. Chanyeol kicsit késve érkezett, jól beöltözött álcában, szerencsére mindenki a földön heverő sérültet nézte és nem foglalkoztak az engem ölelő idollal. Mikor kiértek a mentők, Chanyeol megérdeklődte melyik kórházba szállítják Leát, engem pedig még mindig ölelve felemelt a földről, majd taxiba ültetve vonszolt magával. A kórházban már nem láttam Leát, csupán a váróban ülhettem a még mindig pirosló kezeimet tördelve.

- Itt az enyém. Nem szeretném ha a tiedet is be kellene gipszelni. - fogta hatalmas tenyerébe Chanyeol az övében aprónak tűnő, reszkető ujjaim.

   Egy percig csak néztem a vérfoltokat, majd a mellettem ülő manó arcát, végül könnyeim feltörtek. A rapper kissé ijedten, szorosabban ölelte vállaim, én pedig készséggel bújtam kabátja rejtekébe a kíváncsi szemek elől. Nem szerettem sírni. Nyilvánosan pláne nem. De valahogy megnyugtatott a tudat, hogy valaki mellettem van, erős karjai pedig megtartanak és elrejtenek. Nem tudom meddig tartott elérzékenyülésem, nem érzékeltem az idő múlását, talán el is szenderedtem egy kicsit, bár ébren is ugyanyolyan tompának éreztem magam mintha aludtam volna. Végül megjelent egy ápoló, aki engem keresett. Elvezetett hosszú folyosókon keresztül, majd egy ajtó előtt megkért, hogy várjunk. Hamarosan megjelent az orvos, magas, középkorú férfi, végtelenül nyugodt arckifejezéssel.

- Ön a hozzátartozó? - csupán bólintásra futotta tőlem - Nos, azt hiszem megnyugodhatunk, nincs életveszélyes állapotban, nem is volt szerencsére, de sok vért vesztett, a szervezete elég nagy sokkot kapott. Jelenleg az lenne a legfontosabb, hogy magához térjen, de ennek időpontját nem tudjuk megjósolni. Kérem várjanak türelmesen. Most már bemehetnek hozzá. - finoman meghajolt, majd elment.

   Én csak álltam az ajtó előtt bámultam a kilincset, nem tudtam, hogy be akarok-e menni. Végül nagy levegőt vettem és beléptem az ajtón. A kórterem barátságtalan volt, fehér, ablaktalan, mindenfelé gépek voltak, amik összevissza csipogtak, monitorok számokkal és görbékkel és a sok élettelen tárgy között ott hevert a nővérem, fehér takaróval betakarva. A takaró alól begipszelt végtagjai kilátszottak, arca sápadt volt és rezzenéstelen. Hirtelen nehéz lett a mellkasom, végtagjaim remegni kezdtek. A tér összeszűkült a szemem előtt, úgy éreztem nem kapok levegőt, hányingerem van és forog a kórterem. Éreztem ahogyan a pánikroham kezd eluralkodni a testemen, a stressz, a félelmem az orvosoktól és a kórházaktól túllépte a tűréshatárom. A fal felé kaptam hátha ott támaszt találok, ám hideg tégla helyett meleg ujjak kulcsolódtak kezem köré, derekam pedig erős kar támasztotta meg. Talán ha nincs ott Chanyeol, összeesem, így viszont biztonságban kikerültem és leülhettem a folyosó kövére. A hideg kő picit lehűtötte testem, így kezdtem megnyugodni.

- Jól vagy? - kérdezte a mély hang mellőlem, átfurakodva a sötétségen amiket lehunyt szemhéjam bocsátott elmémre.

- Mihez képest?

- Ahhoz képest, hogy az előbb majdnem összeestél.

- Ahhoz képest talán  kicsivel jobban... köszönöm - mondtam a mellettem guggoló idolra nézve, mire neki megjelent egy halvány mosoly a szája szélén.

- Ez csak természetes. De... nem kellene szólni a szüleiteknek?

- Szó se lehet róla.

- De...

- Ha ezt anyuék megtudnák, semmi nem állítaná meg őket Koreáig és... nem akarom, hogy így lássák a nővérem. - mély levegőt vettem és ismét az ajtó felé vettem az irányt.

   Ezúttal már tudtam mi fogad odabent, így egy kis szívdobogással ugyan, de rosszullét nélkül be tudtam sétálni. Lea ágya mellett egy szék árválkodott, arra leültem és megfogtam nővérem hideg kezét. Szemeim előtt újra és újra lepergett a borzalmas jelenet ahogyan az autó a tehetetlen testnek ütközik, majd a látvány amit a rendellenes szögben heverő végtagok nyújtottak. Megint elkezdtem szédülni, de gondolatban sikerült elűznöm a rohamot. Néztem a nagy fehérségben még fehérebbnek tűnő arcot és felderengett előttem a nővérem élettel teli mosolya és akkor újra könnyek gyűltek a szemembe. Úgy éreztem nagyobb szükségem van Leára mint addig bármikor, mégis egyedül kellett erősnek maradnom.

   Nem éreztem a fáradságot, mégis arra ébredtem, hogy valaki finoman megrázza a vállaim. Fejem az ágy szélén hevert, törzsem kissé elzsibbadt a kényelmetlen póztól amiben elaludtam a betegágy mellett. Meglepődve láttam, hogy mellettem immár nem Chanyeol, hanem C.A.P áll és próbál finoman felébreszteni. Hirtelen zúdult a tudatomba az előző nap minden eseménye, riadtan tekintettem Leára, hátha már felébredt, de ő csak ugyanúgy feküdt, lélegeztetőgéppel az arcán.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem a most szintén Leát bámuló leadert.

- A barátod hívott fel a te telefonodról. Neki el kellett mennie és nem mert itt hagyni egyedül. Ahogy elnézlek jobban is tette.

- Én jól vagyok.

- Persze. Nekem meg tollas a hátam.

- Én tényleg...

- Ilyenkor nagyon hasonlítasz rá tudod? Nem kell keménynek lenned Liz. - szavai a szívembe találtak és rájöttem, hogy igaza volt. Könnyes lett a szemem, de gyorsan letöröltem őket mielőtt végigfolyhattak volna arcomon.

- Mennyi az idő? Egyáltalán milyen nap van? Annyira zavaró, hogy nincs egy átkozott ablak ebben a szobában.

- Dél van... épp csak... - ekkor kinyílt az ajtó és Niel jelent meg a küszöbön. Tekintete először rám tévedt és megkönnyebbült, majd az ágyra és ismét elkomorult.

- Hyung... mi folyik itt?

- Ahn Daniel. Te mit keresel itt?

- Hallottam mikor telefonálsz. Azt hittem Liz... azt hittem hogy Liznek... - nem tudta befejezni de tudtam mit akart mondani. Ahogy ott álltam és néztem Niel aggódó szemeibe hirtelen mindennél jobban vágytam rá, hogy szorosan magához öleljen és azt mondja, minden rendbe jön. De csak álltunk ott, nem tudván mit kezdeni a helyzettel. Végül C.A.P törte meg a csendet.

- Liz ettél valamit tegnap óta?

- Mi? Én? Hát...

- Gondoltam... Niel, ha már itt vagy tedd hasznossá magad és kísérd el. Addig vissza se gyertek amíg Liz nem evett valamit.

- De Hyung...

- Nincs vita, indulás. Majd én itt leszek Leával.

   Csendesen sétáltunk egymás mellett a folyosó fehérségébe olvadva, engem egyre inkább elborzasztott az intenzív osztály látványa, Niel pedig még nem tudta feldolgozni a korábban látottakat. Mégis végtelenül hálás voltam azért, mert mellettem volt. Valahogy barátságosabbnak tűnt a kórház, ahogyan beértünk az emberek közé, ahol már gyerekek is szaladgáltak és nem csak fekvő, magatehetetlen betegekkel találkoztunk. A büfébe érve azonban éreztem, hogy semmi keresnivalóm az étel közelében, mert egy falat sem fog lemenni a torkomon. Niel mintha megérezte volna, finoman vállon fogott és kivezetett onnan. Értetlenül néztem rá, mire ő csak vállat vonva átsétált az automatákhoz, vett egy kávét, egy gyümölcslevet meg egy csokoládét és kisétált az épületből. Kíváncsian követtem, majd odakint a parkban egy padon találtam rá. Kellemes idő volt, úgy éreztem, hogy a természet szégyentelenül mutatja szépnek magát, amikor a nővérem bent fekszik az intenzív osztályon.

- Ne gondolkodj, csak egyél. - nyomta a kezembe Niel a csokit. Már nyúltam volna a kávéért, de elkapta előlem a kezét.

- De azt...

- Nem gondolod, hogy neked fogom odaadni a kávét, mikor az előbb is majdnem elájultál? Ismerlek Liz, az arcodra van írva, hogy nem aludtál rendesen. Nem  hiányzik neked a koffein. Úgyhogy jó étvágyat -  Egy darabig tátott szájjal néztem, majd bajomról elfeledkezve kezdtem majszolni a kezembe nyomott édességet. Úgy tűnt Daniel tudta mire van szükségem anélkül, hogy kimondtam volna. Egy pillanatra rám zúdult az érzés, hogy mindent elrontottam, hogy nem kellett volna veszekednem vele és jó lenne most megfogni a kezét. De nem tettem semmit csak lenyeltem a maradék gyümölcslevet, majd pedig nem volt mit csinálnom, így meredtem előre és néztem az előttünk elsétáló betegeket, hozzátartozókat.

- Azt hiszem megyek is. - törte meg a csendet az énekes - Tudom, nem akarod, hogy itt legyek és már megbizonyosodtam róla, hogy jól vagy.

- Sajnálom Niel, én nem...

- Nem kell mentegetőznöd, én ráérek akkor is ha Lea meggyógyult. - pár percig még sután álltunk egymással szemben, aztán hirtelen megölelt. Röviden, de szorosan tartott, majd pedig amilyen gyorsan zárt karjaiba, úgy engedett el és hagyott magamra a kavargó gondolataimmal.

   Nem tudván megemészteni a történteket, csupán kábultam indultam vissza a kórterembe, hátha nővérem felébredt amíg én szívügyeimet próbáltam rendbe tenni, nem sok sikerrel. Odafent sajnos tudomásul kellett vennem, hogy semmi nem változott és ettől még rosszabbul éreztem magam. Aztán csak teltek a napok és valahogy összefolyt körülöttem minden. Az emberek jöttek és mentek, az ügyeletes nővérek váltották egymást, még a fiúk is felváltva jöttek, csak én maradtam ott állandóan, ugyanis hallani sem akartam arról, hogy hazamegyek egy óránál többre. Az életemet szinte a kórházban éltem és senki nem akadályozhatott meg döntésemben.

   Chanyeol meglepően nagy segítségnek bizonyult, ha nincs ott mellettem és hozza a szokásos happy virus hangulatát, akkor talán összeroppantam volna, de így valamivel elviselhetőbb volt a dolog, ráadásul a Jongin előtti titkolózásban is cinkostársam lett. Lea biztosan nem akarta volna, hogy még nagyobb bonyodalmat okozzunk neki, mint amekkorában már eleve volt a közös botrányuknak köszönhetően ezért úgy döntöttem jobb ha Jongin semmit nem tud.

   Aztán egyik nap egyszer csak Lea megszorította a kezem. Még mindig hideg tapintású volt a bőre, de biztosan éreztem, hogy ezúttal van benne valamicske erő és megszorította az ujjamat. Lea erőtlen volt és kába, de akkor tudtam, hogy az egyetlen nővérem visszatért az élők közé. Az események felgyorsultak, új szoba, új szobatárs, látogatók, és egy megviselt de élettel teli Leát szemlélhettem minden nap. Ez egészen addig tartott, míg haza nem értünk.

- Jaj ne légy már ennyire gyerekes, kérlek.

- De Liz, én tényleg meg tudom csinálni egyedül, egész kicsi korom óta tudok egyedül zuhanyozni.

- Persze, de egész kicsi korodhoz képest is sokkal korlátozottabb a mozgásod, szóval ne haragudj, de erősen kételkedek benne. Ráadásul megmondta a doki, hogy a varratokat és a gipszet nem érheti víz.

- De hát nem fürdethetsz meg! - nővérem már majdnem hisztizett mint egy dacosabb ötéves és minden türelmemre szükségem volt, hogy ne hagyjam ott szenvedni a fürdőben.

- Jó, akkor idehívom C.A.P-et mert látom velem nem vagy hajlandó kiegyezni. Vele úgyse tudsz vitatkozni.

- Mi?! Nem, szó sem lehet róla. Inkább engedd tele a kádat, megfürdöm veled. - mondta, majd határozottan elindult megnyitni ép kezével a csapot. Én csupán fejcsóválva néztem szerencsétlenkedését a ruhákkal és az járt a fejemben, hogy hosszú lesz még az a két hónap amíg teljesen felépül. Mikor végeztem a harci feladattal, fújtatva trappoltam ki a nappaliba, ahol Minsoo mindent tudó tekintettel nézett rám.

- Melyikőtök élte túl?

- Egyelőre mindketten, de ha így folytatjuk, Lea vízbe fog fulladni. – mondtam durcásan.

- Próbálj meg türelmes lenni, neki sem könnyű.
- Tudom, ez nálam már a türelem része.

- Ilyenkor ijesztő vagy.

- Azt hittem ezen a részen már túl vagyunk egy ideje. – vetettem szúrós pillantást a leaderre, aki feltartott kézzel jelezte, hogy én győztem. De be kellett látnom, hogy a sok aggódás és álmatlan éjszaka után jól esett viccelődni és pörölni a nővéremmel, még ha kicsit nyomorúságán is akartam ezzel tompítani.

   Azt hittem elrendeződik lassan az életünk, de természetesen semmi sem úgy történik ahogyan az ember akarja, valaki fentről nagyon élvezi ha keresztbe tehet nekünk. A dráma végül tetőfokára hágott amikor Jongin megjelent az ajtóban és az élet iróniája, hogy ezúttal maga Minsoo oszlatta el a viharfelhőket Lea és a táncoslábú idol kapcsolata egéről. Úgy tűnt én voltam az egyetlen aki temérdek problémával küzdött a magánélet ingoványos talaján. Otthonról való menekülésem közepette nem vettem észre, hogy elkövettem egy újabb hibát, amivel saját életem bonyolítottam tovább.

*

   Chanyeollal csendesen sétáltunk a rádió épülete körül, igazából haza kellett volna mennünk de annyira jól esett kicsit az esti hűvös levegőben bóklászni, hogy egyikünk sem akarta megtörni a hangulatot. Az utolsó napokban éreztem, hogy talán jobban tisztáznom kellett volna a kapcsolatunkat, de nem tudtam hol kezdjem el a mondókámat. Ahogyan köröztünk, egyszer csak Chanyeol lemaradt mellettem majd amikor megfordultam, már láttam rajta, hogy ez lesz az a beszélgetés.

- Liz szeretnék neked valamit…

- Nem ugorhatnánk át ezt a beszélgetést? – kérdeztem és tovább akartam menni, de finoman megfogta a csuklómat és maga felé fordított.

- Nem, nem ugorhatjuk át. – mélyen a szemembe nézett én pedig nagy sóhajjal adtam meg magam.

- Rendben, beszéljük meg.  Mit szeretnél nekem mondani?

- Az igazság Liz, hogy én kedvellek téged.

- Persze, hogy kedvelsz, én is kedvellek téged. Nem töltenék veled ennyi időt, ha nem kedvelnélek.

- Tudod, hogy nem erről beszélek.

   Míg beszélt nem engedte, hogy kerüljem a tekintetét, ujjai a csuklómra fonódtak és nem eresztettek el. Hirtelen engedni akartam a kísértésnek. Annyira könnyűnek és természetesnek tűnt, hogy itt és most igent mondjak neki és mindent magam mögött hagyjak. Csupán el kellett volna fogadnom amit kínált nekem és abban a pillanatban meginogtam. Aztán amikor érzékeltem, hogy hallgatásomat beleegyezésnek vette és arca már vészesen közelít az enyém felé, valami a szívem legmélyén megnyomta a vészcsengőt. A szívem zakatolt, csábított Chanyeol érintése és közelsége, mégis csalónak és hamisnak éreztem magam miatta. Ajkunk már majdnem összeért, amikor leheletnyit elhajoltam, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a manó megértse, mit is akarok neki mondani ezzel. Csalódottan húzódott hátra.

- Chanyeol én…

- Ne, ne mentegetőzz. Nem a te hibád. – csalódottságát nem tudta elrejteni, én pedig kínosabban éreztem magam, mint valaha.

- Tisztáznom kellett volna ezt már réges-régen… sajnálom. – próbáltam menteni a menthetőt. Szerencsémre a rapper ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Bár szemében ott csillogott a bánat, halvány mosolyt erőltetett magára.

- Azt hiszem ez az első, hogy dobnak. Gondolom nem számít, hogy idol vagyok és sok ezer lány lenne most a helyedben igaz? – kérdezte kissé kuncogva.

- Túl jól ismersz. – próbáltam én is elnyomni a kínos érzéseket. Végül halk dudaszó törte át a csendet közöttünk, mindketten a hang irányába fordultunk és akkor láttam, hogy C.A.P vár a stúdió előtti parkolóban.

- Azt hiszem ez nekem szólt. Tényleg sajnálom… - mondtam még a mellettem álló langalétának, halvány puszit nyomtam az arcára és elsétáltam, gondolatban pedig elmormoltam egy imát amiért a leadernek ilyen jó volt az időzítése. Nagy lendülettel ugrottam be mellé, majd ő legalább olyan nagy gázzal fordult ki a kis parkolóból.

- Sokat vártál rám? – kérdeztem.

- Épp eleget. – kaptam a sokat sejtető választ – Kérdezhetek, vagy inkább tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna?

- Nem kell úgy tenned, mert tényleg semmit nem láthattál.

- Egy csókot nem neveznék semminek.

- Azt én sem. Viszont egy majdnem-csókot már igen.

- Majdnem-csók? – apró szemeit egy pillanatra rám emelte és láttam bennük az értetlenséget.

- Nem csókolt meg. Akart, de nem hagytam.

- Aha. – hümmögött úgy téve, mintha az útra koncentrált volna.    

- Nem hiszel nekem igaz? – hangomban akkor sem tudtam volna elrejteni a csalódottságot, ha akarom.

- Ha nem hinnék neked Liz, nem vártalak volna meg a magyarázattal. Tudom, hogy bármit is mondasz, még szereted Nielt és nem tennéd ezt valakivel, akit szeretsz. Viszont hamarosan tisztáznod kell a helyzetet közöttetek. Akkor talán a bandába is visszatér a rend.

   Szavai elgondolkodtattak és bár nem vallottam volna be hangosan, de igazat adtam neki. Minden szava a lényembe talált és talán most először tudatosította bennem kristálytisztán az érzéseimet Niel és L.Joe irányába egyaránt és lassan körvonalazódott bennem, mit is fogok tenni ezután. Miközben ezen gondolkodtam, megérkeztünk Leával immár közös lakásunkba.

- Köszönöm a segítséget. – mondtam Minsoo-hoz fordulva.

- Igazán nincs mit. Remélem nem bánom meg.

- Mi lenne velem nélküled? – legragyogóbb mosolyt vettem elő hálám jeleként, ami nem kerülte el a rapper figyelmét és hasonló villogó vigyorral válaszolt.

- Azt én se tudom. De most menj, mert Lea letekeri mindkettőnk fejét amiért ilyen későn értünk csak haza.

- Felnőtt ember vagyok, akkor megyek haza amikor akarok.

- Jogos, de egy kicsit még értsd meg őt. – engedelmesen fejet hajtottam, majd látványosan magasra szegett állal indultam a bejárati ajtó felé.

   Nem bírtam magamban tartani ötletem, így egyenesen Lea szobájába vágtattam és  az ágyon heverésző Jongin kitessékelése után izgatottan avattam be terveimbe, azzal kapcsolatban, hogyan fogom kibékíteni magamat Niellel és Nielt L.Joeval.

- Te őrült vagy. – összegezte nővérem a véleményét.

- Miért lennék? Csupán nincs kedvem megvárni amíg mindenki belefárad ebbe a hidegháborúba, ami zajlik. Inkább legyen ágyúdörgés meg fegyverropogás és kössünk gyorsan békét.

- Hát csak vigyázz, nehogy béke helyett nehogy világháború törjön ki, mert azt mindenki megszenvedi majd.

- Vigyázok, ígérem. De ehhez szükségem van a segítségedre.

- Mégis milyen feladat jutna a te szegény szerencsétlen, félig béna nővérednek egy háborúban?

- Ne sajnáltasd magad, aki tud verekedni két mankóval a hóna alatt, az nem béna.

- Te azt meg…

- Lényegtelen, koncentrálj a feladatra.

- Ami…

- Ami a villámhárítás. – Lea arcán enyhe értetlenség tükröződött, de szép lassan koppant az ő fejében is a dolog. Szinte hallottam a zajt is, de ezt nem kötöttem az orrára.

- Szóval azt mondod, hogy tartsak veled ebbe az eszement dologba, és ha a két fiú esetleg meg akarná ölni egymást, akkor én legyek az aki közéjük áll?

- Pontosan.

- Most már biztos vagyok benne, hogy el akarsz tenni láb alól. Ennyire a terhedre vagyok? – álcázott ártatlansággal az arcán próbált úgy tenni, mint akinek nem tetszik a dolog, de túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, biztosan segítségemre lesz majd.

- Tudom, hogy te is akarod. – sátáni vigyorom viszonzásra talált végre.

- Csináljuk. – mondta nevetgélve Lea is.

   Másnap a megbeszélt tervek szerint a Teen Top dorm felé vettem az irányt, mindenféle finomsággal felszerelkezve, amiből még finomabb ételeket terveztem készíteni – természetesen nem egyedül. Az ajtóban Chunji fogadott, szokásos cinkos mosolyával.

- Hello sógornő, azt hittem már sose látlak többet. – mondandója közben jól megszorongatott, mintha tényleg elveszettnek hitt volna.

- Jól van, jól van, nem haltam meg vagy ilyesmi. Csak kellett egy kis gondolkodási idő. Előkészítettétek amit kértem tőletek?

- Természetesen főnök. De… biztos vagy benne, hogy ez működni fog?

- Ha ez nem, akkor semmi más.

   Lovagom udvariasan kikapta a kezemből a szatyrokat, és a konyhába vezetett, ahol Ricky és Changjo már javában fodros vállú kötényben rohangált. Ahogyan odaértem hozzájuk, rájöttem mennyire is hiányoztak a külön töltött idő alatt. Ők is Chunjihoz hasonlóan tudtomra adták, mennyire hiányoztam nekik.

-Rendben fiúk, itt az ideje elkezdeni a műveletet. Csak arra kérlek benneteket, hogy maradjon egyben a berendezés.

   A nagy sürgés-forgásra Niel somfordált be kíváncsi tekintettel, reményeimnek eleget téve. Amint megpillantottuk egymást kicsit megfagyott a levegő a konyhában és a feszültséget talán láthattuk volna fizikai valójában is, ha épp nem a saját érzelmeinkkel lettünk volna elfoglalva.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül a frissen érkezett.

- Végre jót fogunk enni Hyung! Liz átjött, hogy együtt főzzünk – ujjongott Ricky megfeledkezve arról, hogy most épp kényelmetlenül érezzük magunkat.

- Hát jó, akkor jó szórakozást nektek. – mondta és elindult kifelé, de utána kiabáltam.

- Hova mész?

- Mi? Hát én… azt gondoltam, hogy te nem… - kérdésemre meglepetten nézett rám.

- Te ne gondolkodj helyettem, eszem ágában sincs egyedül szenvedni az étellel, mindenkinek segítenie kell, ha enni akar. – nagy lendülettel kezébe nyomtam néhány hozzávalót, majd otthagytam.

   Egy pár pillanatig még tátotta a száját a konyha közepén állva, de annyit taszigálták a többiek, hogy lassan elkezdett beállni közénk. Ahogyan ugrattuk egymást és nevetgéltünk, kezdett visszatérni az a régi hangulat, ami még a veszekedésünk előtt volt meg köztünk és a csapattagok között is.

- Hyung nem gondolod, hogy le kellene tenned a kést? Közveszélyes vagy vele. – méltatlankodott Changjo.

- Te nem gondolod, hogy túl sokat beszélsz? Ne oktass ki, én vagyok az idősebb. – Jött a válasz Nieltől, miközben borzasztó szögben lebegtette a kést, amivel épp a húst szeletelte (volna) fel.

   Eszembe jutott, hogy kint hagytam az előszobában egy szatyrot, ezért elindultam érte, de nem jutottam messzire, mert az éppen kifele tartó L.Joe-ba ütköztem. Meglepetésünkben hirtelen nem tudtunk megszólalni, majd én voltam az, aki gyorsabban magához tért.

- Jó, hogy jössz, épp segítségre lett volna szükségem. Az előszobában hagytam egy szatyrot, amiben kaja van, behoznád a konyhába kérlek? Ha nem vagyok ott félek, a többiek romba döntik a berendezést is, nem csak az ebédünket. – azzal sarkon fordultam és imádkoztam, hogy beváljon a tervem.

   Hamarosan megjelent a konyhában Byunghun is mögöttem, mire talán még nagyobb csend lett, mint azelőtt Niel érkezésekor. A többiek nem értették a helyzetet, ugyanis nekik ezt az apró részletet nem említettem meg, Niel szemei lángokat szórtak, kezében az ég felé meredezett a hatalmas kés, amit utólag nagyon rossz ómennek éreztem. Talán mégsem volt ez a háborúsdi olyan nagy ötlet.